A hiperaktivitás
„Egyetlen gyermek sem ébred azzal az elhatározással, hogy most a mamát vagy a papát előre megfontolt szándékkal és tudatosan bosszantani fogja!”
A hiperaktivitás önmagában nem okoz zavarokat, csupán egy eltérő idegrendszeri működés, melynek hátterében ép intellektus áll. Ez az eltérő idegrendszeri működés a korai és későbbi életszakaszok környezeti hatásainak függvényében különböző szinten és - módon, de befolyásolják a gyermekek fejlődését egész életükön át. Zavarrá akkor válik, ha dysharmonikus fejlődés miatt a gyermek önértékelése már a korai szakaszban is sérül, önbizalma csökken, sem önmagát nem képes elfogadni, sem környezetével nem képes elfogadtatni önmagát, nem tanulja meg kontroll alatt tartani impulzusait, nem tud eléggé önmagára és befelé figyelni, nem tudja optimálisan kifejezni önmagát ezért környezetével a konfliktusainak száma drasztikusan megnő.
Az, hogy milyen mértékű zavarrá vagy milyen korai életszakaszban alakulhat ki a zavar nagymértékben függ attól, hogy a gyermek frusztrációi milyen gyakoriságúak és milyen mértékűek, valamint az, hogy a felnőtt környezete mikortól kap külső segítséget a tünet együttes azonosításához és a Vele való bánásmódhoz.
Statisztikai adatok hiányában a hazai szakértők tapasztalati adataira alapozva kiderül, hogy a hiperaktivitás gyermekkorban kezdődő tünetegyüttes, amely különböző súlyossággal a gyermekek 6-10%-át érinti. Közülük is 4-6%-ra tehető azon gyermekek aránya, akik hiperaktívnak születtek, és nem később, különböző okok által kiváltott hiperaktív tüneteket produkálnak. Ezekből az adatokból egyértelműen látszik, hogy a hiperaktív tüneteket mutató gyermekeknek 2 alapvetően elkülönülő csoportja van: vannak gyermekek akik hiperaktívnak születnek és vannak gyermekek akiknél szerzett vagy tüneti hiperaktivitásról beszélhetünk.
Nagyjából minden 10. gyermek mutatja a hiperaktivitás tüneteit. Vagyis ha egy átlagos hazai csoportlétszámú, 20 fős gyermekközösséget nézünk, akkor a pedagógus jó eséllyel számíthat arra, hogy csoportjában min. 2 gyermek az átlagostól eltérő, impulzív, túlmozgásos és koncentrációs nehézségekkel küzd. Már ez önmagában is indokolja azt, hogy a hazai óvodapedagógusokra, pedagógusokra a feltárás, felismerés-azonosítás feladatán túl a profi szakmai felkészültség és módszertani sokszínűség elengedhetetlen elvárás ahhoz, hogy a csoportjukban a hiperaktív gyermekek is jól érezzék magukat, beilleszkedésük megvalósulhasson.
A hiperaktív/figyelemzavaros gyermek jellegzetességeinek leírása meglehetősen nehéz feladat. A jellegzetességek a DSM IV diagnosztiksu skálában vannak felsorolva, mely lista egyébként nagyon általános, gyakori jellemzői szinte minden gyermeknek, azaz önmagukban is teljesen természetesek, nem kórosak. Ha azonban a felsorolt tünetek túlzott mértékben, és együttesen vannak jelen, és már kezelhetetlennek tűnnek, akkor kell kérni szakemberek segítségét a diagnózisban, a fennálló állapot azonosításában.
A hiperaktivitás két alapvető eleme a túlmozgás és az impulzivitás. A túlmozgás ebben az esetben nem csupán azt jelenti, hogy a gyermek másoknál többet mozog, hanem azt, hogy rendezetlenül, nem a megfelelő időben, helyen és módon mozog, zavaró ennek kordában tartása. Az impulzivitás azt jelenti, hogy a gyermek nem tudja megfékezni magát, az impulzusok, az azonnali reakciói vezérlik. Előbb cselekszik, és utána (esetleg) gondolkodik.
Ami szembetűnő: mindig mozgásban van, ingerlékeny, impulzív,figyelmetlen,robbanékony-dinamikus,érzelem kitörései is vannak, nem tud várni és késleltetni,általában kiszámíthatatlan a környezete számára,a mentális erőfeszítéseket kerüli.
A hiperaktivitás gyakran társul figyelemzavarral is. Jellemzően még másodlagos tünetként jelentkezhetnek az alábbiak, melyek nehezítik és bonyolítják az önmagában sem egyszerű hiperaktív alapállapotot: éretlen egyensúlyi rendszer, elhúzódó pszichés érés, szófogadatlanság, renitencia, figyelmet követelő magatartás, emocionális problémák, a nyelv-, beszédfejlődés zavarai, mozgáskoordinációs nehézségek, észlelési zavar, sorozat megjegyzési gyengeség, iskolai nehézségek, tanulási zavarok.
Cordula Neuhaus
A hiperaktivitás önmagában nem okoz zavarokat, csupán egy eltérő idegrendszeri működés, melynek hátterében ép intellektus áll. Ez az eltérő idegrendszeri működés a korai és későbbi életszakaszok környezeti hatásainak függvényében különböző szinten és - módon, de befolyásolják a gyermekek fejlődését egész életükön át. Zavarrá akkor válik, ha dysharmonikus fejlődés miatt a gyermek önértékelése már a korai szakaszban is sérül, önbizalma csökken, sem önmagát nem képes elfogadni, sem környezetével nem képes elfogadtatni önmagát, nem tanulja meg kontroll alatt tartani impulzusait, nem tud eléggé önmagára és befelé figyelni, nem tudja optimálisan kifejezni önmagát ezért környezetével a konfliktusainak száma drasztikusan megnő.
Az, hogy milyen mértékű zavarrá vagy milyen korai életszakaszban alakulhat ki a zavar nagymértékben függ attól, hogy a gyermek frusztrációi milyen gyakoriságúak és milyen mértékűek, valamint az, hogy a felnőtt környezete mikortól kap külső segítséget a tünet együttes azonosításához és a Vele való bánásmódhoz.
Statisztikai adatok hiányában a hazai szakértők tapasztalati adataira alapozva kiderül, hogy a hiperaktivitás gyermekkorban kezdődő tünetegyüttes, amely különböző súlyossággal a gyermekek 6-10%-át érinti. Közülük is 4-6%-ra tehető azon gyermekek aránya, akik hiperaktívnak születtek, és nem később, különböző okok által kiváltott hiperaktív tüneteket produkálnak. Ezekből az adatokból egyértelműen látszik, hogy a hiperaktív tüneteket mutató gyermekeknek 2 alapvetően elkülönülő csoportja van: vannak gyermekek akik hiperaktívnak születnek és vannak gyermekek akiknél szerzett vagy tüneti hiperaktivitásról beszélhetünk.
Nagyjából minden 10. gyermek mutatja a hiperaktivitás tüneteit. Vagyis ha egy átlagos hazai csoportlétszámú, 20 fős gyermekközösséget nézünk, akkor a pedagógus jó eséllyel számíthat arra, hogy csoportjában min. 2 gyermek az átlagostól eltérő, impulzív, túlmozgásos és koncentrációs nehézségekkel küzd. Már ez önmagában is indokolja azt, hogy a hazai óvodapedagógusokra, pedagógusokra a feltárás, felismerés-azonosítás feladatán túl a profi szakmai felkészültség és módszertani sokszínűség elengedhetetlen elvárás ahhoz, hogy a csoportjukban a hiperaktív gyermekek is jól érezzék magukat, beilleszkedésük megvalósulhasson.
A hiperaktív/figyelemzavaros gyermek jellegzetességeinek leírása meglehetősen nehéz feladat. A jellegzetességek a DSM IV diagnosztiksu skálában vannak felsorolva, mely lista egyébként nagyon általános, gyakori jellemzői szinte minden gyermeknek, azaz önmagukban is teljesen természetesek, nem kórosak. Ha azonban a felsorolt tünetek túlzott mértékben, és együttesen vannak jelen, és már kezelhetetlennek tűnnek, akkor kell kérni szakemberek segítségét a diagnózisban, a fennálló állapot azonosításában.
A hiperaktivitás két alapvető eleme a túlmozgás és az impulzivitás. A túlmozgás ebben az esetben nem csupán azt jelenti, hogy a gyermek másoknál többet mozog, hanem azt, hogy rendezetlenül, nem a megfelelő időben, helyen és módon mozog, zavaró ennek kordában tartása. Az impulzivitás azt jelenti, hogy a gyermek nem tudja megfékezni magát, az impulzusok, az azonnali reakciói vezérlik. Előbb cselekszik, és utána (esetleg) gondolkodik.
Ami szembetűnő: mindig mozgásban van, ingerlékeny, impulzív,figyelmetlen,robbanékony-dinamikus,érzelem kitörései is vannak, nem tud várni és késleltetni,általában kiszámíthatatlan a környezete számára,a mentális erőfeszítéseket kerüli.
A hiperaktivitás gyakran társul figyelemzavarral is. Jellemzően még másodlagos tünetként jelentkezhetnek az alábbiak, melyek nehezítik és bonyolítják az önmagában sem egyszerű hiperaktív alapállapotot: éretlen egyensúlyi rendszer, elhúzódó pszichés érés, szófogadatlanság, renitencia, figyelmet követelő magatartás, emocionális problémák, a nyelv-, beszédfejlődés zavarai, mozgáskoordinációs nehézségek, észlelési zavar, sorozat megjegyzési gyengeség, iskolai nehézségek, tanulási zavarok.